- Na baszki! – csapott Sehun saját fejére, ahogy kiértünk a kórház hatalmas kapuján, miközben megcsapott minket a frissen esett hó illata.

- Mi az? A nővérke nem adta meg a számát? – kérdeztem gúnyosan mosolyogva, a mellettem sétálóra tekintve, kinek pillantásaiban merő megvetést és gúnyt véltem felfedezni, amely csak elégedett vigyort csalt arcomra.

…

 Oh, hogy kapná be a főnököm az összes faszomat, de most úgy tényleg! Ki azaz elvetemült, bunkó paraszt, aki még szenteste is dolgoztat?! De komolyan; nem elég, hogy én hozom a hülye klubjának a legtöbb pénzt, annyira nem lenne képes a legjobb táncosa kedvéért, hogy előbb elenged abból a tetves melóból! Nyaljam ki a seggem, ha ez nem kibaszás a négyzeten! Aish… basszus!

 Mondanom sem kell, semmi – ismétlem, semmi – kedvem nem volt ahhoz, hogy ott a részeg, forever alone stílusú melegeknek rázzam a seggem, de ebből éltem, ezzel tartottam fenn magam, így muszáj volt félreraknom minden haragomat, és bemenni dolgozni. Azaz egyetlen jó dolog lett volna abban az estében, hogy Xiumin is velem lehetett volna, de mivel színházi próbája volt, ezért egyedül kellett színpadra állnom. Igazságtalanság! Minseok még régebben kivette azt a napot, így nekem automatikusan nem lehetett, mert az egyik „attrakciónak” mindenképpen táncolnia kellett. Néha úgy éreztem magam, mintha egy darab hús lettem volna, amire mások verhetik a nyálukat; egy egyszerű kirakati dísz, megérinthetetlen, mégis mindenhez képes semleges. Gusztustalan volt ez a szakmának gúnyolt valami, de piszkosul jól fizetett, no meg szerettem pénzért vetkőzni, bármily furcsán is hangzik. Ráadásul még hasznos is volt a számomra: segítette a mozgásom fejlesztését, erősíthettem a színpadi kisugárzásom, és levetkőzhettem a gátlásaimat, a szó legszorosabb értelmében. Ja, és nem utolsó sorban, a munkám miatt ismertem meg Xiumint is, és talán ez a világon a legcsodásabb dolog, ami megtörténhetett velem. Mindezek ellenére, szenteste a hátam közepére sem kívántam az aznapi műszakomat, de a kötelesség az kötelesség ugye, és a formás seggem rázásából tudtam fizetni a lakásomat, szóval nem nyafoghattam.

 Az öltözőben kentem fel a sminkem, miközben azon morfondíroztam, hogyan fogom lehámozni magamról azt a rohadt feszülős bőrgatyát, amit évtizedek küzdelme árán erőszakoltam testemre, mikor váratlanul megcsörrent a telefonom. Halovány mosollyal arcomon vettem fel a készüléket, mihelyst megláttam, ki hívott pontosan.

- Szia! Úgy hallottam, dolgozol – mondta csicsergő hangon. – Gondoltam megkérdem, minden oké-e veled.

- Ja, minden fasza, azt leszámítva, hogy tizenegyig itt kell lennem – sóhajtottam frusztráltan, mert tényleg semmi hangulatom nem volt akkor a táncoláshoz.

- Így látatlanban is tudom, mennyire boldog vagy ettől – nevetett fel gúnyos hanglejtésemet hallva, ezzel egy minimális szinten jobbkedvre derítve.

- Kussolj Mókuska, neked sokkal jobb a helyzeted – húztam el számat, eléggé irigykedve kedvesemre, mert ugyan neki is fontos dolga volt, de legalább azt csinálhatta, amit igazán szeretett. Imádtam táncolni, és a munkámat is csíptem, de szenteste inkább Xiumin mellett az ágyban kamatoztattam volna csípőmozgatásomat, nem pedig a színpadon.

- Ezt nem tagadom – kuncogott továbbra is, aztán pedig váratlanul témát váltott, elengedve füle mellett megjegyzésemet. – Tényleg, akkor Sehun velünk ünnepel?

- Nem tudtam meggyőzni, ilyen téren hajthatatlan – sóhajtottam, miközben a tükörképemet vizslattam, valamiféle elkenődés után kutatva, amit szerencsémre, nem találtam. – Azzal érvelt, hogy nem akar minket zavarni.

- De nem zavarna!

- Ezt én is mondtam neki, de makacs, mint az öszvér – forgattam meg szemeimet, egyik kezemmel megigazítva magamon a kényelmetlen nadrágot, amit már akkor utáltam, mikor a főnököm kijelentette, hogy abban kell táncolnom.

- És most hol van?

- Fogalmam sincs. Őszintén, eddig még egyszer sem mondta meg, konkrétan hol karácsonyozik, nem hiszem, hogy ez az alkalom is kivételes lesz.

- Lehet a szeretőjéhez ment – nevetett a vonal túlsó végén párom, felidézve azt a pillanatot, amikor egyik este azon hülyültünk, vajon Sehun milyen pasival fogja elveszíteni a seggszüzességét. Minseok valami előkelő, harmincas gazdag csávóra saccolt, én viszont egy huszonéves, művészlelkű szépfiúra tippeltem, valamiféle festett hajjal. Asszem még külföldinek is gondoltam, bár amikor ezt játszottuk, már volt bennem néhány üveg sör, ezt nem vitatom.

- A rich bitch papához?

- Vagy a képzős egyetemistához. Esetleg, mindkettőhöz.

- Hm, édeshármas – kuncogtam magamban eme gondolaton, mire a vonal túlsó végéből hangos kacagás szűrődött ki. Ezek szerint Xiumin értékelte a humoromat.

- Aish, bocsi kicsim, de vége a szünetemnek, és már mennem kell! – mondta hirtelen, látványos csalódottsággal hangjában.

- Semmi baj, nekem is a színpadon lenne a helyem. Akkor otthon találkozunk?

- Ühüm. Sok sikert a melóhoz! – azzal letette. Sietségéből ítélve nem tökölhetett, amivel nem volt gondom, mert nem sokkal később nekem már mennem kellett táncolni. Fogalmam sincs a zenekeverőnk honnan szerzett erotikus karácsonyi slágereket, de azokra kellett szórakoztató műsort kreálnom, és meg kell hagyni, hatalmas sikert arattam. Legnagyobb meglepetésemre sokan eljöttek megnézni engem, még így szenteste is, ami jó érzéssel töltött el meg minden, de már nagyon otthon akartam ünnepelni, az én kis hörcsögömmel. Sajnos eme vágyam nem teljesülhetett, mivel meghitt ünnepi romantika helyett, a csípőmet tekergettem jobbra-balra, annak érdekében, hogy plusz pénzt tudjak bezsebelni az est végére. Mondanom sem kell, hogy nem igazán volt hangulatom vetkőzni olyanok kedvéért, akiket pont ívben szartam le. Most lehetne azt mondani, hogy normál esetben is ugyanezt csináltam, de az teljesen más volt; akkor élveztem, hogy hullámoztathatom a testemet, hogy megmutathatom nekik magamat, bármiféle gátlás vagy félénkség nélkül, teli szenvedéllyel és vággyal. De szenteste… Xiuminnal akartam ülni a kanapénkon, valami unalmas film nézése közben belefulladni a csókjaiba, nem pedig teljesen egyedül táncolni több tucat magányos melegnek. Ahogy leszakítottam magamról hófehér ingemet, csak azon elmélkedtem, mikor szabadulhatok már közülük. Egyáltalán nem akartam akkor dolgozni.

 A dal végére teljesen kifáradva, kissé izzadtan, halkan lihegve sétáltam le a színpadról, még a távolból kifülelve egy-kettő, éppen a nevemet kiáltó személy hangját, kiknek erős orgánumában felcsendülni vélt a magány minden egyes formája. Egyedüli, szerencsétlen emberek hangja volt az, keserűséggel fűszerezve – de akkor nem tudott érdekelni. Nem akartam a mindennapi nézőimre gondolni, csupán haza akartam kerülni, remélhetőleg rögtön beleájulva a kényelmes franciaágyba, hagyva, hogy gyorsan elnyomjon az álom. Az öltözőben sietősen kapkodtam le magamról a munkaruhámat – már, ami megmaradt belőle –, amelynek nagy részét a sarokba hajítottam, reménykedve abban, hogy még januárig nem kell használnom. Kapkodva testemre húztam normális öltözékem, majd összepakolva a cuccaimat, elköszöntem és kellemes ünnepeket kívántam a kollégáknak, aztán nekivágtam a viszonylag rövid útnak, amelynek vége a lakásomhoz vezetett.

 A bejárat előtt még szöszmötöltem a kulcsokkal, de nagy nehezen sikeresen kitártam a nyílászárót, így bejuthattam a meleg, kellemes hangulatú, félhomályban tündöklő lakásba. Automatikusan tettem le kulcscsomómat az előszobában elhelyezkedő kisasztalra, miközben lehámoztam magamról kabátomat, melyet a fogasra akasztottam, hangos sóhajok közepette. Először nem is gondoltam különösnek a halovány fényeket, melyek egyenest a nappaliból származtak, de mihelyst tudatosult bennem, hogy már majdnem éjfélt ütött az óra, így megdöbbent, sebes lépteimmel töltöttem be a helység csendjét, reménykedve abban, hogy egy ismerőstől származik a világosság.

 Elkerekedtek szemeim, mikor a tágas szoba közepére pillantottam, ahol édes kis Mókuskám állt, egyszál tógában, egy koponyával a kezében, melyet úgy emelt az ég felé, mintha valami istenség által megszentelt tárgyat tartott volna a kezében. Őszintén nem tudtam, hogy nevessek, vagy komolyan megfontoljam azt az ötletet, hogy orvoshoz vigyem.

- Hát te mit művelsz? – mutattam köré a gyertyafényben, ahol nem csak pokrócok hevertek szanaszét, hanem rendes utcai ruhái is, amiket előző nap nagy odafigyeléssel vasalt ki, csak azért, hogy másnap flegma módon a földre vághassa azokat. Sokszor képtelen voltam felfogni a logikáját, de szenteste voltak fontosabb dolgok is, mint a ruháinak elrendezése.

- Korábban lett vége a próbámnak, így hazajöttem gyakorolni – vonta meg vállait, továbbra is elszántan bámulva a kezében tartott, lecsupaszított emberi fejre. Xiumin profi színész akart lenni, hogy a példaképeit az ellenfeleivé, illetve vetélytársaivá tehesse, és eléggé gyakran meg is mutatta a tanulmányai irányába kifejtett alázatát, sokszor csupán egyetlen egy, az átlagosnál elmebetegebb pillantással.

- És minek a koponya?

- Erre gondolsz? – mutatott nagy szemeket meresztve a remélhetőleg nem valódi emberi csontozat egyik legfontosabb részére. – Hamletet gyakorlok.

- Jó, de miért van rajtad római tóga? – Bevallom, nem jeleskedtem annyira irodalomból meg történelemből, de annyit azért tudtam, hogy Shakespeare-nek és a rómaiaknak nem sok közük volt egymáshoz.

- Tök kényelmes, ne izélj már! – vágott egy különös grimaszt, aminek láttán muszáj volt elnevetnem magam, mert annyira édesen festett durcás fejjel, egy több ezer éves viseletben, ami nem mellesleg, nagyon izgatóan állt rajta.

- Szóval csak úgy kölcsönvetted a színházból, azzal az indokkal, hogy „tök kényelmes”? – Talán kissé gúnyos voltam vele, de könyörgöm, ezt a párbeszédet semmilyen formában nem lehetett volna komolyan venni.

- Lényegében – vonta meg vállát, egyetértően bólogatva, közben megigazítva magán a könnyedén más irányokba tévedő ruháját, amit szívem szerint leszaggattam volna róla. – De amúgy még egy ókori darabot is próbálunk, így meg lett engedve, hogy elvigyem a tógát, csak éppen jelenleg a Hamlet egy kicsit fontosabb.

- Te tudod – dőltem le kifáradva a kanapéra, ezt a beszélgetést inkább abbahagyva, mivel nem épp ehhez hasonló témákat kívántam boncolgatni az élettársammal. Jó ég, milyen szó már ez! Alig két évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy majd végzősként egy cuki színésszel fogok együtt élni, aki történetesen a kollégám is. Mondjuk fiatalabb gimis koromban abban sem hittem volna, hogy egy sztriptízbárban fogok úgy keresni, mint például egy tanár. Nem is tudtam, hogy pénzért vetkőzni ilyen kifizetődő és szórakoztató; arról pedig pláne nem volt fogalmam, hogy Xiuminhez hasonló embereket is megismerhetek ebben a szakmába. Tisztán emlékszem, mikor első este dolgozni mentem, és a főnököm bemutatott az új kollégáknak, akik amúgy baromi szimpatikusnak tűntek az elején. Az akkor számomra még ismeretlen Minseok kissé izzadtan ballagott lefele a színpadról, mikor a mindig pattogó felettesem mellé ráncigált és bemutatott minket egymásnak. Esküszöm, annyira gyönyörű egyben ártatlan férfit, mint amilyen ő volt, még sosem láttam, és a megismerkedésünk pillanatában eldöntöttem, hogy megszerzem magamnak. Vicces módon, Sehuntól kértem tanácsot ez ügyben, aki akkor még nem sejtette, hogy a férfiakat szeretem, ezért Xiuminról úgy beszéltem neki, mint egy még szinte teljesen ismeretlen, gyönyörű lányról, akit meg akartam hódítani. Persze, a helyzet felvázolása után, legjobb barátom vállat vonva adta utasításba a „Sehun-technikát”, amely egy rögtönzött pajkos csókból állt, amit nagyon profin kellett csinálnom, az ügy sikere érdekében. Hiába, legjobb barátom egy szívdöglesztő macsó volt, akinek csupán egy-egy pillantásáért is ölni tudtak volna a lányok, és pontosan tudta, hogyan manipulálja az egyszerű csitriket. Nem mellesleg, tökéletesen meg tudtam érteni azokat az álmodó kamaszokat, akik titkon Sehun kegyeiért versenyeztek, mivel a fiú minden szempontból nagyon jól nézett ki. Meleg voltam, nem pedig vak, és akármennyire tekintettem őt az öcsémnek, el kellett ismernem, hogy a farmer nagyon jól állt a kis seggén, ahhoz képest, hogy anorexiás volt. (Természetesen nem volt az, csak ezzel húztam az agyát, amiért olyan vékonyka alkattal lett megáldva, a feneke mégis úgy domborult, mintha Marilyn Monroe-é lett volna). Lényeg a lényeg, hála a Sehun-féle módszernek, összejöttem Xiuminnal, és nem sokkal később pedig össze is költöztünk, azóta meg együtt vagyunk. Nem olyan klasszikus love story, de a miénk, és számomra tökéletes, főleg mivel még nem ért véget. Kicsit több mint másfél év után sem hunyt ki a tűzünk, és nem éppen azon a bizonyos szentestén készültem vizet önteni rá.

 Élettársam hóna alá fogta a koponyát, ahogy lassú léptekkel közeledett a szófához, amire később le is tette formás fenekét. Nagy szemeket meresztett rám, hihetetlen édesen pislogva, akár egy ártatlan mókuska, majd nemes egyszerűséggel karjaim közé bújt, úgy dorombolva, mint egy megszelídített vadmacska.

- Milyen volt a meló? – kérdezte édesen búgó hangon.

- Egy tag lehányt egy másikat, valaki belekötött egy szerelmespárba, és feldobtak hozzám néhány csomag óvszert, meg egy tubus síkosítót; csak a szokásos – összegeztem estémet, aminek pont a legkellemetlenebb pillanatait bírtam kiemelni, mert minek beszéltem volna a táncról, ha annak felemelő érzését úgyis ismerte? – Nálad mi volt a színházban?

- Hát, az eleje meg a vége jó volt a dolognak, csak úgy a közepét baszták el a hisztis lányok.

- Mi miatt ment a sírás?

- Őszintén? Nem igazán tudom – vágta elgondolkodó grimaszba arcát. – Tudod, amikor női vinnyogást hallok, automatikusan megsüketülök. – Hangosan felnevettem. Ez egy tipikus Xiumin hozzáállás volt a másik nem gyakori idegesítő szokásához, amit szerencsére egymás mellett sosem tapasztaltunk, vagy csak nagyon különleges esetekben.

- Aish, néha igazán azt érzem, hogy a nők gyakran feleslegesek! – süppedtem lejjebb a kanapén, amelyről rögvest felpattantam, mikor szerelmem erős ütését éreztem meg mellkasomon. – Most mi van?

- Hogy mondhatsz ilyeneket?! A nők létfontosságú lények itt, akárcsak mi. Gondolj bele, ha nem lennének, most valószínűleg…

- Csak vicceltem! – szakítottam félbe halkan kuncogva, a felháborodott ábrázatát figyelve, amely egy csapásra változott meglepetté. – Miért kezdted el így hirtelen védeni a nőket? Csak nincs titkon egy hosszú lábú, dögös szeretőd?

- Ne légy nevetséges! – forgatta meg szemeit, lesajnáló stílusba kapcsolva. – Sosem tagadtam, hogy gyönyörűnek és fenségesnek tartom őket, és hogy lenyűgöz a kitartásuk meg az áldozataik, amiket hoznak, de a lányokkal való játszadozást a Sehun féléknek találták ki, nem nekem. – Ez csupán enyhe utalást volt arra, hogy meleg vagy, Mókuskám!

- Pff, Sehun – sóhajtottam hatalmasat, ahogy szerencsétlen legjobb barátomra gondoltam. – Most inkább hagyjuk a csajozásai módszereit annak a kis buzinak.

- Buzi? Tudtommal eddig csak barátnői voltak.

- Nekem is voltak barátnőim, aztán tessék, most mégis veled élek – néztem hosszasan a fiú szemeibe, ezzel akarva jelezni, hogy néhány kamaszkori kaland még nem jelent egyet azzal, hogy valaki nem játszhat a másik csapatban. Élő példa voltam erre, és szerintem nem egyedüli ebben a világban.

- Nem hiszem, hogy Sehun meleg lenne – csóválta meg fejét, nem igazán akarva egyetérteni a nyilvánvalóban. – Akkor már rég jelzett volna a radarom.

- A radarod elromlott, mivel Sehunnie olyan homokos, mint a tengerpart. Meg kellene nézetned magad, eddig mindig kiszúrtad a sorstársainkat.

- Nem gúnyolódj velem, én vagyok az idősebb! – Szemei ugyan szikrákat szórtak, de kisugárzása játékos pajkosságról árulkodott. – Az érzékeim tökéletesek, csak arról van szó, hogy nem akarod beismerni Sehun hetero mivoltát, mert az gyerek épp annyira meleg, mint amennyire én nő.

- Szeretem az ilyen hasonlataidat…

- A lényeg – itt kissé megemelte hangját –, hogy a drágalátos kis pösze barátunk nem meleg. Te magad mondtad, hogy egy felelőtlen csajozógép, aki szinte mindent megdug, ami mozog.

- Igen, ezt én is tudom, de mintha mostanában megváltozott volna – adtam ki magamból aggályaimat, amik igazából titkos örömök is voltak, de féltem, hogy valami rossz történt, ami miatt abbahagyta a bevett szokásai gyakorlását. – Egyáltalán nem hajtja úgy a csajokat, mint régen, nem is nagyon foglalkozik velük, de lehet, ez csak Sulli miatt van.

- Sulli miatt? – ráncolta értetlenül homlokát, valószínűleg nem jutott rögtön eszébe az a lány, akiről előtte meséltem neki.

- Tudod a csaj, akit teherbe ejtett.

- És még ezek után hiszed azt, hogy meleg? – kérdezte gúnyos, lesajnáló hangszínnel, ami némileg jogos volt, de egy olyan esetben nem tudtam másra gondolni, elvégre Sehunról volt szó, nála meg semmi sem volt biztos. – Te tényleg totálisan meghülyültél. Ha valakinek, akkor neked romlott el a radarod, nem nekem, csillagom…

- Jól van na, te még nem ismered olyan jól, mint én! Mostanában tényleg nagyon furcsán viselkedik, meg úgy általában… Sehun egy különös srác.

- Attól még nem kell rögtön arra gondolni, hogy oldalt váltott.

- Más lehetőséget nem látok a változásra – csóváltam fejemet, mélyen gondolkodva ez ügyben. Nem gondoltam volna, hogy majd szenteste Sehunon fogok agyalni, de ha már szóba került, tényleg különösen kedvesen viselkedett az utóbbi időben, és nem bírtam rájönni, miért. – De lehet, hogy Wu Seonsaengnim terápiának köszönhető a dolog.

- Terápiákra jár?

- Az igazgató kötelezte, mert egyszer véresre vert egy srácot, aki történetesen az exének a jelenlegi pasija – meséltem el dióhéjban Sehun élettörténetének egy kisebb szakaszát, ami csupán szemforgatást csalt kis Xiuminból.

- Mint egy rossz szappanoperában, komolyan!

- És a többit, még nem is hallottad – sóhajtottam hatalmasat, ahogy tekintete találkozott szerelmem ledöbbent pillantásaival.

- Szerintem nem akarom tudni.

- Szerintem sem. – Ahogy ebben megegyeztünk egy kisebb csend telepedett ránk. Azért szerettem Xiuminnal lenni, mert az efféle némaságok sosem voltak kínosak, vagy éppen rendkívül kellemetlenek. Csak két fiatal srác voltunk, akik csendben élvezték egymás társaságát, meg a gondolataik sokaságát. Tényleg nem szerettem volna Sehunra gondolni, elvégre a szentestémet nem az ő és a furcsa életének elemzésével akartam tölteni, de minden percben bennem volt a riadalom, hogy talán valami történt vele. Nem voltam az anyja, nem láttam a fejébe és nem töltöttem vele az életem minden pillanatát, ezért pontosan nem tudhattam, mi miatt kezdett máshogy viselkedni. Nem bántam, hogy egy kicsit kedvesebb volt másokkal, vagy legalább nem erőszakolt lányokat, viszont tőle ez szokatlannak hatott. Zavart, hogy nem mondta meg, miért lett olyan, amilyen… Talán nem tartozott rám, de akkor is tudni akartam.

- Lehet ez a Wu Seonsaengnim jól kikúrálta – szólalt meg hirtelen szerelmem, mire felé fordítottam értetlen tekintetemet, ami találkozott az övével, amelyben huncut fények csillantak. – Ha érted mire gondolok.

- Basszus Xiumin! – csattantam fel rögvest, de csak egy kiröhögést kaptam kirohanásomra. – Bakker, ő az irodalomtanárom, és minden, csak éppen nem meleg!

- Ezt nem tudhatod! – mutatta fel mutatóujját, jelezve, hogy a látszat néha csal. – Rólad sem gondolná senki, hogy meleg vagy, pedig éjszakánként velem bújsz ágyba, nem pedig egy Victoria Secret modellel.

- Ha ismernéd őt, nem feltételeznél róla ilyesmit. Különben is, a tanár úr rendkívül gondos, és nem annyira felelőtlen, hogy egy diákkal kezdjen, aki ráadásul férfi.

- Ne kapd már fel a vizet, csak poénkodom veled! – lökött játékosan oldalba, megint közelebb férkőzve hozzám. – Ha már úgyis annyira teóriákat akarsz gyártani arról, hogy a legjobb barátod meleg, akkor tessék, itt egy kézenfekvő. Még lehetséges is lehetne.

- Ha nem bánod, én tartom magam a feltételes módhoz – biccentettem feléje egy aprót. – Nem hiszem, hogy köztük lenne valami, Sehun az elején nagyon utálta a csávót. Bár, amikor kórházban volt, hajnalban felhívott, hogy megkérdezhesse, meleg szempontból Wu Seonsaengnim jól néz-e ki. – Azóta sem jöttem rá, ez miért volt olyan fontos neki.

- És jól néz ki? – Oh baszki! Ismertem már nagyon jól ezt a fajta szemöldökfelhúzást, ez egy Kim Minseok-féle „Dögösebb-e nálam?” pillantás volt, amire nem létezett jó válasz. Ha igent mondtam, megsértődött, ha nemet, akkor azt állította hazudok neki, és akkor meg azért vágta ki a hisztit. Ebből a beszélgetésből nem tudtam jól kijönni. Hihetetlen, hogy másfél évnyi együttlét után sem voltam képes kicselezni az efféle csapdáit.

- Ami azt illeti… – nyeltem egyet – igen.

- Mennyire? – Akkor és ott, biztos voltam abban, hogy meg fogok halni.

- Hát… eléggé. Tudod, nagyon magas, szőke… szép arca van, és kínai. Nagyon dekoratív látvány. – Csak tudnám, minek kezdtem el részletezni. Be kellett volna fognom, az tuti.

- Lefeküdnél vele, mi?

- Xiumin kérlek! – próbáltam leállítani, mert erre a kérdésre tényleg nem kívántam válaszolni. Wu Yifan tényleg rohadt jól nézett ki, de a tanárom volt, ráadásul aktív fél, akik nem tartoztak az eseteim közé, no meg nekem ott volt az én kis Mókuskám.

- Most mi van? Csak beszélgetünk.

- Nem, baromira nem „csak beszélgetünk”. Te éppen okot keresel magadnak, hogy kiakadhass rám.

- Ez nem is igaz – háborodott fel, majd ezután nem várt fordulat következett. – De ha már itt vagyunk, baszd meg magad Kim Jongdae, amiért más pasikról fantáziálsz!

- Mi van?! – meredtem rá értetlenül, ahogy a hálóba igyekező testét figyeltem, ami valószínűleg egy hatásos, ám kellőképpen dívás ajtóbecsapást akart eszközölni, amit szerény személyem akadályozott meg. – Xiumin, én egyáltalán nem fantáziálok a tanáromról, ne gondolj már baromságokra!

- Te mondtad, hogy jól néz ki!

- Igen, mert tényleg helyes, de ettől még nem akarok lefeküdni vele! Különben is, nekem itt vagy te! – közelebb léptem hozzá, édes kis testét a falhoz nyomtam, ahogy derekára vándoroltatott kezeimmel cirógattam. Ha a Sehun-technikával fel tudtam szedni, akkor ugyanezzel le is tudom nyugtatni. – A fantáziám kilencvenöt százalékát te teszed ki, meg ez rendkívül előnyös tóga rajtad. – Pajkosan a rövid, szoknyaszerű ruha alá nyúltam, ahol puha combjait kezdtem simogatni, mire érintéseimbe teljesen belepirult. Magamon éreztem meleg leheletét, miközben kipirosodott pofiját kémleltem, ami nagyon el szerette volna rejteni, mennyire is élvezte kezem szabad akaratú útját lábán. Ezt a Kim Minseokot szerettem én!

- És még? – kissé remegő hangja alapján éreztem, hogy nyeregben voltam.

- Mi lenne, ha bemennénk a hálóba, ahol elszavalnád nekem az egész Hamlet szövegedet, és megnéznénk a reakciómat? – Hangommal cirógattam az arcán elhelyezkedő puha bőrréteget, mely rózsaszínes árnyalatokban pompázott, amely még gyönyörűbbé varázsolta az előttem álló férfit. Hirtelenjében annyira megkívántam őt, hogy kérésemre nemet mondott volna, nagy esélyt láttam volna a nemi erőszaknak. Hiába, át akartam adni neki a karácsonyi ajándékomat, még aznap éjjel.

- Minek nekünk hálószoba? – Költői kérdésére csupán vággyal teli csókot kapott válaszként, amely úgy mart ajkaira, mintha egy éhező elé raktak volna kész, meleg ételt. Akaratosan ízleltem a puha párnákat, azoknak résén dugva át nyelvemet szájába, amely párbajt vívott az övével, ezzel egy szinte teljesen tökéletes összhatást alkotva.

 A teljesen falhoz préselt testét megemeltem, így formás lábait derekam köré fonta, majd egyszerűen a kanapéhoz vittem a harapnivaló fenekével együtt, aztán gyengéden lefektettem szerelmemet a szófára, közben egy pillanatra sem szakadva el ajkaitól. Tógájának pántját óvatosan hajtottam le izmos válláról, hogy még véletlenül se sértsem az anyagot – ami nem volt a mi tulajdonunkban, pedig Xiuminon igazán jól mutatott – s makulátlanra kidolgozott felsőtestére hintettem kéjes csókokat, apró, halk nyögéseket csalva ki ajkai közül.

- Na Hamlet uram, nem szaval nekem valamit? – pillantottam rá kissé provokatívan mosolyogva, de pontosan tudtam, Mókuskám piszkos fantáziáját mennyire beindította, ha így szóltam hozzá.

- „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.” – kezdett bele a mindenki számára ismert monológ legelső mondatában, aminek tudatosításába beleremegett az egész testem. Fogalmam sincs miért, de amikor Xiumin így beszélt, olyan rohadt könnyen fel bírtam izgulni. – „Akkor nemesb-e a lélek, ha-a tűri… Balsorsa minden ny-nyűgét s nyilait…” – Mondatai végén hangja el-el csuklott, ugyanis nyelvem folyamatos munkálatai minden szavának kiejtésével egyre csak erősödtek, amit valószínűleg nem bírt az én kis színészem. Úgy faltam bőrének millimétereit, mint nyáron a csoki fagyit, egyszerűen nem tudtam betelni testének tökéletes ízével, amely megrészegítette elmémet, akárcsak szavalása. Ahogy megakadt, ahogy néha belenyögött egy-egy szóba, csupán tetteim miatt, szimplán felizgattak, jobb érzéssel töltöttek el, és még több vággyal öntöttek tele. Fogaimmal karcolgattam mellbimbóinak érzékeny területét, amit nem bírt megállni hangosabb kiáltások nélkül, melyek zeneként csendültek vissza fülembe.

- Kérem Hamlet uram, folytassa – bíztattam tovább szerelmemet beszédre, hadd okozhassak neki olyasfajta élvezetet, amit előtte még sosem tapasztalt. Nem hagytam abba felsőtestének ízlelgetését, egészen addig a pillanatig, míg elégedett sóhajait, újabb rendesen összerakott szavai fel nem váltották.

- „Va-vagy ha kiszáll t-tenger fájdalma el-len… S fegyvert-ah ragadva-h véget vet neh-ki?” – Igazán szép teljesítmény volt Xiumintól, hogy immár ágyéka körül legyeskedő kezem ellenére is ilyen érthetően, és viszonylag folyékonyan bírta tovább mondani szövegét. Hát mi voltam neki, ha nem a legjobb kiképző tanára? Na igen, én voltam Kim Jongdae, a szerető, aki éppen hosszú ujjaival cirógatta az alatta elégedetten nyögdécselő Mókuska, tökéletes férfiasságát. A pénisz már szinte lüktetett, pedig még semmit sem csináltam vele akkor, egyszerűen simogattam, mint kisgyerek a cirmos kismacskát. Elmondani nem tudtam volna, mennyire élveztem Xiumin kipiroslott orcáit bámulni, miközben folyamatosan erősödő masszírozással kényeztettem a lenti részeit is.

- Ne álljon le, uram! – Könyörgő, kissé arisztokratikus hangsúlyra váltottam, amely halovány mosolyt csalt ki az alattam nyöszörgő fiúból, aki ugyan értékelte a szerepjátékos kísérleteimet, ugyanakkor abban a helyzetben kissé nehezen azonosult Hamlet karakterével.

- „Megha-halni – elszunnyad-ni-h – sem-mi több; S egy á-álom által e-elvégezni mind” – Egyre több helyen csuklott el szépen csilingelő hangja, így elvettem péniszéről kezemet, egy pillanatnyi pihenést ajándékozva neki. Hosszasan megcsókoltam, kedvesen ízleltem ajakit, miközben titkon, kissé talán sunyi módon, lehúztam róla feleslegessé vált boxerét, hogy szabadon fellélegezhessen gyönyörű férfiassága. Mikor elváltam tőle, csillogó szemeibe akadtam, melyek olyan mesésen fénylettek a félhomályban, hogy képtelen voltam ellenállni nekik, ezért elmosolyodtam, ezáltal kiesve a szerepemből.

- Ne hagyja abba Hamlet; hiszen még koránt sem vagyunk a végén – pajkos vigyoromból nem volt nehéz kitalálni, mire akartam készülni, de hagytam szerelmemet szavalni, míg magamról sebesen lekapkodtam a textíliákat.

- „A szív keservét, a test eredendő, Természetes rázkódtatásait…
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.” – Viszonylag gyorsan darálta le szövegét, helyenként belelihegve egy picit, ahogy szemeivel követte cselekedeteimet, melyek kimerültek a néhány másodperces vetkőzésben. Birtokba vettem ajkait, mikor már mindenhogy készen álltam az előjátékunknak a lényegére, amelyre talán egész héten vágytam. Pihegve váltam el tőle, ő folytatta a szavalást, én pedig készségesen nyálaztam be ujjaimat. – „Me-ghalni – elsz-unnyadni – és alunni! Ta-talán álmodni: ez a bökkenő…” AISH! – Kiáltott fel elégedetten, mikor nem tökölve egyszerre három ujjamat vezettem belé. Xiumin eléggé tág volt már, de ezt azért ő is rendesen megérezte, viszont valamilyen okból kifolyólag nagyon élvezte, ha fájdalmat okoztam neki az ágy keretein belül. Franc se értette a perverz vágyait, de önként és dalolva teljesítettem őket, minden alkalommal.

- Ne aggódjon, ez csupán egy kis kellemetlenség; ne hagyja abba! – Ollózni kezdtem ujjaimmal, és így pontosan éreztem azt a feszítő, kényelmetlen érzést, ami szerelmemben tombolhatott ezerrel, de ő csupán hangosan sóhajtozva tett eleget kérésemnek.

- „M-mert hogy mi ál-mok jőnek a h-halálban, Ha-a majd lerá-ztuk mind e földi bajt, Ez v-visszadöb-bent. E meg-gondolás az, Mi a ny-nyomort oly hosszan élteti” – Felengedett az én kis Mókuskám, mikor kihúztam belőle ujjaimat, gyorsan az óvszer és a síkosító után kutatva, miközben szerelemem, ledarált nekem még néhány sort, teljesen zökkenőmentesen. – „Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, Útált szerelme kínját, pör-halasztást, A hivatalnak packázásait” – Eme mondatok pihenésként hatottak rá, az én elmémet viszont csak egyre jobban izgatták; szinte hallottam, ahogy a fülembe dobogott a vér, teljes kielégülését kiáltva. Férfiasságomra helyeztem a kotongumit, aztán egy kis síkosítót nyomtam kezemre, amellyel bekentem tagomat, majd bármilyen figyelmeztetés nélkül vezettem azt szerelmembe. Mókuskám kecses háta ívben befeszült, ahogy magában érezte lüktető ékességemet, talán pont azt a testrészemet, amire igazán büszke voltam. Rögvest csípőjét kezdte emelgetni, ahogy kezeit szeme elé helyezte, el akarva takarni gyönyörű, kipirosodott orcáját, melyen a kiszolgáltatottságba keveredett vágy tükröződött. Éreztem, ahogy a körém gyülekezett forróságtól még elájulni is képes lettem volna, éppen ezért először nem terveztem mozogni benne, csupán szokni a megunhatatlan folyamatot, amelynek az elején tartottunk.

- Folytassa – mosolyodtam el elégedetten, mikor szerelmem lökött egyet csípőjén, tudatosítva, hogy végre már belekezdhettem volna abba, amire talán egész este vártunk.

- „S mind a r-rugást, mellyel mélh-tath-lanok, Bántalmaz-zák a tűrő érdeh-met
Ha nyúh-gal-omba küldhetné-h magh-át” – Minden apró löketemnél összecsuklott hangja, megfogalmazhatatlanul édesen nyögdécselt alattam, izzadtságcseppjei pedig sebesen rohangáltak kidolgozott testén, amit szívem szerint örökké ízlelgettem volna. Kezeimet combjaira vezettem, cirógatni kezdtem ott a bőrt, majd nem sokkal később feljebb evickéltem és formás fenekébe markoltam, körmeit belemélyesztve a puha almákba. – ARGH! – hörgött fel kedvesem, egyszerre élvezve és gyűlölve a helyzetet, amibe könnyedén belekényszeríttettem. Öröm volt Xiumint így látni, és nem csupán a titkos szadista ösztöneim miatt; egyszerűen hihetetlenül izgatónak egyben kívánatosnak láttam ilyenkor.

 Gyorsítottam tempómon, szinte már olyan sebességgel húzogatva ki és be magamat, mintha a maratont szerettem volna lefutni, holott drága Mókuskámat akartam a csúcsra juttatni. Eme folyamat végének eléréséhez, megragadtam hímtagját, s könyörtelenül kezdtem azon húzogatni a bőrt, mintha az életem múlt volna rajta. Az elégedett a hangja, a nyögései, testének akaratlan mozgatása, ezek mind olyan hatást gyakoroltak rám, ami minden porcikámba bizsergést szállított a mérhetetlen mennyiségű öröm mellé.

 És ennek viszonzását nem sokkal később tenyeremben éreztem; a forró testnedv látványa valami olyasmit indított el szervezetemben, amitől egyszerűen, muszáj volt viszonoznom mindezt. Hangos nyögés közepette élveztem belé, kiélvezve még utoljára a férfiasságom körüli forróságot, amelytől nem sokkal később megszabadultam.

 Édes csókot kaptam tőle, mikor lefeküdtem mellé, csupasz testünket szabadon hagyva, elvégre rajtunk kívül senki sem tartózkodott a lakásban. Oldalára fordult a kis színészem, és olyan mennyiségű hálával mart ajkaimra, mintha az életét mentettem volna meg valami halálos veszedelem elől. Eme gondolatra elmosolyodtam.

- Boldog karácsonyt, Mókuskám! – simítottam meg selymes arcbőrét, ahogy kedvesen dorombolni kezdett nekem, akár egy édes kiscica.

- Boldog karácsonyt, Chen! És nagyon köszönöm! – Hogy lehetett valaki annyira imádnivaló, hogy mindenem beleremegjen? Aish, egyszer még oltár elé vezetem ezt a gyereket!