Prológus

 Ismerős lehet az a pillanat, amikor az ember kitekint az ablakon és látja a nyári fuvallat utolsó, már teljesen gyenge perceit. A fák ágai nem ugyanolyan állapotban ringatóznak az enyhe szélben, mint mondjuk egy vagy két hónappal előtte. Azok az idők elmúltak, és helyettük visszatérnek az unalmas, gyönyörök nélküli hétköznapok, amik a szürkeségükkel képesek lesznek az unalom legvégső fokáig elsodorni. Úgy, mint minden évben, most is véget ért egy varázslatos nyár, s kezdetét veszi majd ismét a gyötrelmekkel teli, érdektelen iskolaidőszak, amit én csak a kötelező kínzásként szoktam emlegetni.

 Fiatalabb koromban nagy élményt nyújtott a tanulás, hiszen akkor még szerettem új dolgokat megismerni és mindennél több információt magamba szívni. De eljön az a pillanat, szerintem minden ember életében, amikor rájön arra, hogy az egésznek a világon semmi értelme sincsen. Tizenhét évesen már majdnem tizenegy éve rohadok a tetves iskolapadban, de eddig még semmit sem értem el. Illetve ez nem teljesen igaz, mivel kitűnő tanuló vagyok, amióta csak az eszemet tudom, és ezért a tanáraim és a szüleim is megbecsülnek.

 Viszont semmit sem értem el abból, amit minden korombeli el szeretne érni; Sosem volt még barátnőm, mivel nem tartoztam a népszerű diákok közé, és ebből adódóan a kortársaimtól sosem kaptam tiszteletet, pedig semmivel nem voltam több vagy kevesebb náluk. Persze, ez koránt sem olyan rémes, mint amilyennek beállítom, mert mindig volt egy-két barátom, akikkel megtaláltam a közös hangot. Egyszerűen már untam a helyzetemet és valami változásra vágytam. És bármennyire is szerettem volna, ha a nyárnak sosem szakad vége, úgy éreztem ez a szeptember máshogy fog kezdődni, mint az eddigiek.